Részletek Hrubiák János megnyitóbeszédéből:

Mindenképpen szeretném előrebocsátani, hogy ne várjanak tőlem részletekbe menő szakmai elemzést. Gondolataim összerendezése közben jöttem rá arra, hogy a művészet bizony nehéz szakma. Hiszen észrevenni a szépet, véleményt kialakítani róla...viszonylag egyszerű dolog. De benyomásainkat különböző eszközökön keresztül akár papírra, vagy esetleg festővászonra vinni úgy, hogy azok másokban is gondolatokat ébresszenek, nem egyszerű feladat. Úgy gondolom azonban, hogy ezek az eszközök részei az alkotói szabadságnak, legjobb ha meghagyjuk azt a művész személyes titkának.

Én inkább a képek szemlélése közben megnyilvánuló érzések, benyomások erejéről szeretnék beszélni.

Attilával való találkozásom előtt a színek, fények és árnyékok világa nem sokat mondtak nekem, de az a LELKESEDÉS, az a tökéletességre való törekvés, mellyel Attila igyekezett egy-egy készülő képet a lehető legmegfelelőbb szögbe állítva bemutatni nekem, teljesen magával ragadott, elkezdtem más szemmel nézni egy műalkotásra.

Az első két kép, amelyet készülőfélben láttam, a Fanna és a Hát című képek voltak. Egy rövid beszámoló Attila részéről, valamint a kép a fényviszonyoknak legjobban megfelelő beállítása után gondolataim támadtak és ezeket meg is osztottam vele. Hogy mennyire komolyan vette a gondolataimat, arra talán legjobb példaként a Lepedőt húzó című kép születésének története szolgál. A Hát című képet meglátva viccesen felvetettem – amolyan férfi módra – hogy szép-szép a hölgy, tetszik a háta, de én szívesen megnézném szemből is .Aztán egy következő találkozásunk alkalmával, huncut mosollyal az arcán elővette a hölgyről szemből készült portrét… Bár megjegyeztem, hogy én nem egészen így gondoltam...

Érdemes a többi képet is alaposan szemügyre venni, hiszen a legtöbbre jellemző, hogy a művész elrejt benne egy-egy aprónak tűnő, vagy akár nehezen észrevehető részletet, egy fricskát, melynek azonban jelentős szerepe van a kép mondanivalója szempontjából. Ilyen például a Macska az ablakban, vagy a Gördülő körtéken megpihenő méhecske alakja.

Más képek viszont kérdéseket vetnek fel, mint például az Önarckép esetében a vászonról (vagy tükörből?) kinyúló kézről nem lehet eldönteni, hogy az kihez tartozik, a modellhez vagy a festőhöz? De említhetném a Mama című képet is mely esetében nehéz eldönteni, hogy az ajtó melyik oldalán is állunk. Ezt az érzetet a képen szereplő ajtó folytatásaként funkcionáló keret kelti bennünk. Ennek a keretnek azonban különös jelentősége van: ugyanis az eredeti ajtó fájából készült.

Sorolhatnám tovább is, hiszen minden kép egy külön történet és én büszke vagyok arra, hogy Attila jóvoltából minden kép történetét ismerhetem. De ezek a történetek Attila történetei, ezekről Ő sokkal hitelesebben tudna beszélni.

Én inkább egy másik, a szívemhez legközelebb álló képről és annak születéséről szeretnék részletesebben mesélni Önöknek.

Az én személyes képem helyszínéül a szülőfalumhoz, Drégelypalánkhoz közeli Hont-Tsitári kis kápolnát választottam. Küldtem néhány fotót róla, elmeséltem egy-két történetet, emléket, mely az adott helyszínhez köthető. Ezek után Attila személyesen is felkereste a helyszínt, fényképeket készített róla, megkereste és megtalálta azokat az apró részleteket, amelyek segítenek történetem elmeséléséhez, emlékeim megjelenítéséhez.

Az Ő ötlete volt, hogy a történet akkor válna kerekké, ha két kislányom is szerepelne a képen.

Ahhoz azonban, hogy élethűen tudja őket ábrázolni, szükség volt egy személyes találkozásra velük, mely alkalmával rengeteg fotót készítve róluk és elbeszélgetve velük, igyekezett személyiségüket a lehető legjobban feltérképezni.

Így született meg végül az Ücsörgők című kép, amely a család kedves emlékévé, féltett kincsévé vált, hiszen valamilyen módon az egész családom kötődik ehhez a képhez.

Akik ismerik a helyszínt és a gyermekeimet, azok szerint tökéletesen sikerült mindkettőt felismerhetően megjeleníteni.

Nekem és a családomnak azonban ennél sokkal többet jelent ez a kép…

Hogy miért?

Mert ezen a padon tanított gyermekkoromban a nagymamám imádkozni, rengeteget jártunk ide a szüleimmel, nyári szünetekben ide kirándultunk a barátaimmal.

Ja, és az egyik legfontosabb: itt láttam meg először egy lányt, aki később a feleségem, majd az Ücsörgők édesanyja lett.

Nyugodtan elmondhatom, hogy egész eddigi életem összes fontos állomása megjelenik… persze nem feltétlenül a képen, hanem elsősorban bennem.

Éppen ezért ezer szállal kötődöm ehhez a képhez, és ami a legfontosabb, amikor ránézek minden egyes alkalommal egy újabb történet jut eszembe róla.

Ezért a magával ragadó élményért örökké hálás leszek Attilának, hiszen az Ő személyes érdeklődése, igényessége, a teljes történet, a szereplők és a helyszín alapos megismerése valamint mérhetetlen tehetsége mind kellettek ahhoz, hogy ez az emlékkép ilyen tökéletesen sikerüljön.

Kívánom Önöknek, hogy egyszer mindenkinek legyen egy saját Ücsörgők-je, egy olyan emlék, amely segít visszaemlékezni régi kedves emlékekre, személyekre!

Ez tehát az én képem története. De története, mondanivalója az itt kiállított képek mindegyikének van, mindegyikkel valami mást mutat nekünk az alkotó, mindegyikkel egy-egy újabb - és minden kép esetében eltérő - érzést szeretne bennünk beindítani.

Hiszen mint művészi hitvallásában megfogalmazza:

„Beszédes képmásokat szeretnék, hogy visszanézzenek, hogy tudjanak vonzani és taszítani, mosolyogni és dacoskodni...”

Hogy ez mennyire sikerült? Kérem, ne hagyják magukat általam befolyásolni, azt a képek megismerése után mindenki saját maga döntse el.